Személyi kultusz újracsomagolva
2019. június 18. írta: Dián Ákos

Személyi kultusz újracsomagolva

Nem, nem éltem ‘89-ben, nem voltam ott, amikor Orbán elmondta híres beszédét a Hősök terén Nagy Imre és négy társa újratemetésén. De hála az interneten fellelhető számtalan dokumentumnak, sok mindent megtapasztalhattam abból, ami a szüleimnek akkor és ott megadatott. Persze mindehhez nekem már ott van hozzácsatolva az elmúlt 30 év tapasztalata is. És amit így láttam, megrémisztett.

 orban.png

A diktatórikus rendszerek mindig egy mítosszal kezdik. A nagy hősökkel és gonoszokkal, áldozatokkal és mártírokkal és egy „igaz” és „megkérdőjelezhetetlen” győztessel. Így lépett a magyar történelem színpadára Rákosi is. Mármint 1949-től ‘56-ig.

Egy olyan korszak volt ez, amit a félelem és a napi betevő előteremtése miatti aggodalom tudott csak egyben tartani.

Nem csoda, hogy amikor Rákosit a szovjetek elmozdították, és az akkor igen népszerű Nagy Imre került a helyére, a nép elkezdett reménykedni. A moszkvai vezetés azonban meggondolta magát, és a rákosista Hegedüs András lett pár évvel Imre kinevezése után a miniszterelnök.

Aztán jött ‘56, és az utcákon elfolyó vér elmosott minden mítoszt, minden személyi kultuszt Rákosi politikai örökségéből.

Az új hős a nép és a munkás harcos lett, aki az ávósokkal harcolt, a zsarnokok ellen, és a szovjet tankokkal nézett farkasszemet. Új hős, új mítosz, ami persze természeténél fogva sokszor szintén túlzó és torzító volt a valósághoz képest, de hát a történelmi emlékezet sok esetben hasonlít az igazi mesékhez: nem az igazság, hanem a történet, a dráma, a csattanó számít.

Ez az évtizedeken át csak suttogva átadott mítosz igencsak jól jött a rendszerváltás idején, amikor a demokratikus ellenzék végre hivatalosan is megmutathatta magát. Ez volt a közösségi kohézió alapja, a közös történet. Ez lett ‘56 mítosza, „apáink és nagyapáink forradalma”. Ezek a rémisztően közeli, otthon is csak félve mesélt személyes családi történetek, hogy ki hol volt és mit csinált azokban a vérzivataros hetekben. Egy be nem fejezet történet, aminek a szálai összefonódtak. Ezt emelte fel önazonosságának igazolásaként az SZDSZ, az MDF és a Fidesz, az új generációs politikusok, miközben Gorbacsov már érezhetően lazábban tartotta a gyeplőt és a Kádár korszakba belelustult magyar hatóságok sem voltak éppen a helyzet magaslatán. Egyszóval: a politikai ellenzék jókor volt jó helyen.

Nagy Imre újratemetése lett a valósággá tett mítosz csúcspontja, a legenda elvarratlan szála és egyben egy új legenda kezdete. A demokrácia legendájáé. Ez volt 30 évvel ezelőtt. Ez az, amit egy nemzeti katartikus élményként eltettünk magunkban és amire jó volt visszaemlékezni.

Erre az érzésre, erre a kollektív élményre vetett most szemet a politikai tőkeszerzés érdekében a jelenlegi hatalom. Ezt akarja most átíratni az az ember, aki Nagy Imre újratemetésével lett igazán ismert és elismert tagja a magyar közéletnek. Paradox módon éppen ebből a történetből akar rákosista eszközökkel új legendát faragni, hogy személyi kultuszt építsen.

Aki ezt nem hiszi, nézze meg a 30.-ik évforduló „Szabadság koncert” fantázianévre hallgató esemény reklámfilmjét (ezt lentebb meg is teheti). Ez az új legenda szinopszisa: Orbán Viktor, az ember, aki egy mondattal hazaküldte az oroszokat. Az egyetlen, az igaz, a hatalmas...

 

Egy politikai újszülöttnek minden történet új. Márpedig a Fideszben most érezhetően úgy gondolják, hogy eljött az idő a személyi kultusz újracsomagolt változatának piacra dobásához. Éppen ezért nem árt, ha minél többen tudjuk: a Rákosi kultusz is így kezdődött. Először a Tanácsköztársaságban betöltött szerepét akarták túlnagyítani, majd a „bölcs vezető” megállította a fasiszták előretörését és megmentette az országot a nyugati fertőtől. Ma ugyanez megy, csak fordított sorrendben és némileg módosított szerepekkel. De a technika ugyanaz.

A propaganda akkor jó, ha nem kell értelmezni, hanem ösztönösen benyeli a nép. Ilyen jól lecsúszó mese az, hogy a bölcs vezető gondoskodik a népéről. Ma ugyan csak a gondoskodás illúziója van meg, a többit kitölti a hit, amit elég olykor megtámogatni egy-egy kampányszerű akcióval: ha kapok ma krumplit, akkor figyelnek rám. Ha kapok Erzsébet utalványt, fontos vagyok az államnak.

Ma személyi kultuszt ezzel, a közvetlen törődés érzésének illúziójával lehet felépíteni és fenntartani.

A pár kiló krumpli és a száraztészta nem szimpla szavazatvásárlás. Ez egy személyes ajándék, a gondoskodás manifesztációja. A védelmezés érzésének tárgyiasult kondícionálása személyesen Orbán Viktortól, aki megvéd a „migránsoktól”, megvéd a „brüsszeli ferttőtöl” és még a komcsikat is elkergette – méghozzá ahogy mostanra kiderült, ő egymaga. Ebben lehet hinni, ezen nem kell gondolkodni és ez így nagyon sokaknak jó, mert kényelmesen beleilleszthető a világképükbe.

Ez az a mai politikai életérzés, amit a Fidesz el akar adni egy frusztrált és mesterségesen elszegényített (vagyis kiszolgáltatott) ország lakóinak. Persze, azt ők is tudják, hogy ezt nem veszi be mindenki. De erre nincs is szükségük. Bőven elég, ha van kétmillió vevőjük, a többieket pedig vagy otthon tartják a szavazás napján, vagy különböző hatalomtechnikai machinációkkal megnehezítik az ellenzék dolgát. És ez így is lesz, kellemetlenül sokáig, mert a dolog sajnos működik. És működni is fog egészen addig, amíg az ellenzék nem számol le saját önző és kicsinyes szempontjaival és ki nem találja a saját közös történetét, amiben az orbánizmus ellenfelei végre elkezdhetnének hinni.

A bejegyzés trackback címe:

https://minden-lanc.blog.hu/api/trackback/id/tr814900218

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása