Minden Lánc

Ma magyar fiatalnak 1. rész

avagy Smells Like Teen Spirit.

2018. május 16. - Dián Ákos

Sokan, sokszor sokféleképpen próbálták meg elemezni a „mai fiatalok” politikai, társadalmi és szociológiai helyzetét és véleményét elemezni. Viszont ezek a kutatások soha nem adnak egy átfogó képet, mindig csak egy adott töredékét, amire éppen kíváncsiak. Hétfőn egy kis oktatás, kedden generációs szakadék, szerdán avokádó krémes Tinder generáció. Sokszor ezek ellentmondásokba (is) ütköznek, hiszen ezeket a cikkeket, felméréseket sokkal idősebb, a globalizáció és globális szubkultúrák (leánykori nevén „Amerikanizálódás”) jegyében nőttek fel, így azok, akik ezt nem élték meg, nem tudják felmérni. Így én, mint egy magyar fiatal, aki a társadalmi problémák kereszttüzében nőt fel, Én tűztem ki célul, hogy válasszal szolgáljon egy absztrakt (és abszurd) kérdésre.

Us and Them

Kezdjük a problémák fő-törzsgyökerénél, ami ez esetben is, mint igen sokszor, a rendszerváltásig nyúlik vissza. Ekkor eltűnt a híres COCOM lista, vele együtt pedig, egy új, addig sose látott technológiai vívmányok egész hada érkezett meg hazánkba (is). Ezeket a termékeket főleg a szórakoztatási technika és az informatika volt az, amit természetesen, senki nem tudott használni, mivel egy új tudományágról volt szó, ami egészen addig a matematikával volt összefüggésben, így a szilícium-völgyi tech robbanásról sikerült lemaradnunk, így többek közt ~85’-ig a Commodore 64-es számítógépről, ’90-ig pedig magáról az internet lehetőségéről, az ehhez szükséges Ethernet alapú hálózati eszközök hiánya miatt.

Ez mind szép és jó, de mégis mi köze van a ~20-30 évvel ezelőtti fejlesztéseknek a mai fiatalokhoz? Nos, többek között a generációs szakadék egyik oka, hogy felnőtt úgy egy generáció, akik nem is ismerik, SŐT vannak, akik egyenesen büszkék arra, hogy nem tudnak PC-t használni. Persze ez csak egy extrém esett, de sokkal gyakoribb az a tény, hogy mint minden tudományág, vagy minden bármilyen eszköz csak akkor tud elterjedni, ha azt az elejétől fogva egy egész generáció relatív egyszerre kezdi el használni, így a kapocs megvan a két társadalmi csoport között. Hogy egy nagyon egyszerű példával éljek, az elektromosság használata volt, igaz ez a „relatív” ez ebben az esettben azt jelenti, hogy a technológia egy adott idő alatt hány fejlődési generáción esik át és az egy fejlődési generáción belül mennyire globalizálódott. Na, mi már a 2. számítógépes generáció eleje-közepébe csaptunk bele, míg a tengeren-túl már javában folyt az ezzel kapcsolatos általános marketing oktatás, amely azokra az alapvető kérdésekre adta a hangsúlyt, hogy „miért és kiknek?”, míg nálunk meg arra, hogy „minek?” (ez amúgy egy visszatérő tipikus Közép-Kelet európai mentalitás, ami megfelelő oktatási rendszerrel gyógyítható).

Nos, ebbe a légkörbe érkezett meg rögtön egy évtizeden belül 2 fontosabb informatikai vívmány, az egyik az itthoni internet elterjedése (ami terjesztésében sok szerepe volt a most elköltözött Nyílt társadalom alapítványnak az iskolákba való bevezetés és a freemail.hu e-mail szolgáltatással), a másik az „okostelefon bumm”, ami 2007-ben kezdődött, de igazán csak a 2010-es években kezdte el az életútját. Ezeket a vívmányokat főleg az ezekre még nyitott fiatalok kezdték el használni tömegesen, igaz ezen a téren a „fiatal” „demokratáknak” sem kell aggódniuk, hiszen ők is haladnak a korral.

Ez volt az a fordulópont, amikor a hagyományos „Bezzeg a mai fiatalok” mentalitás (és a vele együtt járó konzervatívizmus) igen nagy térhódításnak örvendett főleg az akkori 40-es és afölötti korosztály felett.

Itt épült ki az a szakadék, ahol már a két fél NEM érti egymást.

Nagyon fontosnak érzem itt és most kihangsúlyozni, hogy ez NEM az imént említett korosztály ellen szól… Ők főleg a múlt politikai és gazdasági szankciók miatt vannak lemaradásba, nem önszántukból, igaz nagyon sokan (nagyon helyesen) igyekeznek felzárkózni, és sokaknak sikerült is. De, akkor sincs meg a közös nyelvi szókészlet, ami ekkor meg kéne lennie.

Persze, ez nem azt jelenti, hogy csak a technológiai különbségeink miatt nem ért szót a felnőtt és fiatal, de ez egy olyan sarkalatos példa, amivel jól és részletesen tudtam szemléltetni, hogy mekkorát fordult a világ és ez csak egy kis részlete a teljes képnek, hiszen ugyan úgy tudtam volna ecsetelni a külföldhöz való viszonyunkat, az idegennyelv tudás különbsége, ami például a már említett közös kommunikációt nehezíti meg, ugyanis sokszor importálunk át szavakat más nyelvekből (pl.: cringe – ige - jelentése: idegesítő, abszurd és értelmetlen)

My Name is Human

Egy másik része a fiatalok meg nem értése az állandósuló identitás keresés, ami politikailag és családilag is kivetül. Eben az esettben 3 lehetősége van ma egy fiatalnak:

  1. A hagyományok megöröklése, ápolása és újra értelmezése
  2. A hagyományok ápolása és saját útvonal keresése
  3. Lázadás (whata’ suprise)

Mind a háromnak megvan a maga hátránya, főleg ezek szélsőséges megnyilvánulásai, legyen szó az szélső jobbos náculás, a folyamatos megfelelési kényszer a „többiek” felé, esetleg az anarchia istenítéséről.

Sokan a második módszert alkalmazzák, viszont összeroppannak annak súlya alatt, hiszen egyszerre kell egy új családot alapítania, a régi családdal foglalkoznia, a tanulmányait folytatni és hasznosítani. Ez a mentálhigiénés állapotukat (egy amúgy is igen torz társadalomban) igen csak lerombolja, nem csoda, hogy sokan kivándorolnak, főleg Európa két legnagyobb „olvasztótégelyébe”: Nagy Britanniába és Németországba.

Bár ez ritkán kerül elő, mint szempont, de a szociális légkör is igen fontos befolyásoló tényező, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Most ízelítőnek legyen ennyi elég a kivándorlás témaköréből, ennek egy külön cikket kell majd szentelnem.

A politikai identitás keresés is valahogy hasonlóan zajlik, mint az otthonról hozott értékeik megítélése, viszont itt túlnyomóan a teljes apátia a legnépszerűbb, amiből csak az újabb 2/3-mad tudta kilökni sokukat, de itt is inkább az ellenzék szánalmasságára volt kihegyezve a hangsúly. Ez viszont egy veszélyes fegyver tényező, hiszen sokan pont, hogy emiatt a „szarok bele, úgy is szar lesz” légkör miatt kezdik feladni a reményt, egy élhetőbb, jobb Magyarország álomképében. Mert a másik csoport itt ez, a politikai vélemény nyilvánítók és ez egy olyan tény, amit bár későn, de felismert a Momentum mozgalom, és őrájuk lehet építeni politikai törekvéseket. Nekem is van nem egy olyan ismerősöm, akik frissen csatlakoztak hozzájuk, akár a nagypárt, akár az ifi szervezetükön belül. De erre a tényre nem csak a politikai párt(ok) jöttek rá, hanem civil szervezetek is, elég csak megemlítenem a lokális civil hálókat.

Apropó, ha már vidék, faluhelyen már sokkal nehezebb a dolga egy vélemény nyilvánítónak, hiszen sok helyen még bőven él az a mentalitás, mely szerint a gyerek ne szóljon bele abba, „Amit úgysem ért”, mindegy az életkora, ha fiatalabb az illető, már nem fontos a véleménye, mert „Ő nem volt katona”, „Nem szült még (elég) gyereket” vagy (és az abszolút kedvencem) „Nem élt még kommunizmusba”. Ezekből az idézetekből látszik, mennyire periférián kívül szorultak az ifjúság képviselői.

Vajon Hallja Valaki A Hangom?

Nos, összegzés képen elő kell, hogy vegyem azokat a zenéket, amikről a bekezdéseimet neveztem el (ha rájuk kattintasz meg is hallgathatod). Egy összetett harag és menekülési útvonal keresés az ami a fiatalokban fortyog, miközben el akarnak válni (politikailag) az elődiektől, de ez nem fog sikerülni, mert ha csak egy (ha a kutyapártot ide számoljuk 2) párt van, ami közvetlen hozzájuk szól, és megoldást akar nyújtani az említett problémákra, de ez természetesen nem fog megfelelni mindenkinek és az idősebb generáció a saját (gyakran igen kicsinyes és elitista) problémáikkal vannak elfoglalva -például az olimpia kérdésköre- és nem hajlandók meghallgatni problémáikat, akár a diákság és az iskolákkal, akár a munkakörülményekkel kapcsolatba. A jelenlegi kormánynak a fiatalok nyíltan csak adózó újratermelő gépek, akiknek a szava úgysem számít, hiszen „nincsenek elegen” és ezért az állapotért meg is küzdött a kormánypárt, és küzd a mai napig.

Végül pedig a kortársaimhoz szólok. Ne adjátok fel. Tudom, hogy nem látszik túlon-túl sok esély egy élhető(bb) ország felépítésére, de ha nem mi, akkor ki fogja? Egyszerűbb Londonba és Berlinbe költözni, mert ott lehet élni abból a fizetésből, amit adnak. Ez tény. De, aki itt van (még), maradjon az utolsó utáni pillanatokig és harcoljon, csatlakozzon lokális szervezetekhez, mert a NER-t apró téglánkként építették fel az egész országba, de nincsen az a szervezett vagy párt, ami egyedül le tudja bontani mindenhol. Keressétek meg azt a helyi problémát, amivel a városvezetés, az állam helyi képviselői vagy a helyi ellenzék (ha van) nem foglalkozik. Szerveződj és ezekre a problémákra nyújt megoldási javaslatot, és mond el bárkinek, aki meghallgat. Spoiler: azt fogod érzeni senki nem hallja a hangodat, de ez nincs így. Minden cselekedet magával húz valami mást is, bár ezt sokszor nem vesszük észre. Csak és kizárólag a kitartásunk és a tudásunk van meg, csak egymásra számíthatunk és ez egy olyan előny, amire építkezni kell.

Tibi atya és a memejei

avagy, a jó ízlés nyílt közellensége.

A pillanati gegtől, a megélhetési oldalig

Sokaknak a fejében él egy emlék, arról a vicces részeges papról, ami 2012-13 körül a magyar meme kultúra mai napig legmeghatározóbb figuráját, Tibi atyát hozta. Eleinte volt a geg, ami nem volt több mint egy szokásos 1-havi friss meme alapanyag, viszont ez már át tudott törni egy olyan pontot, hogy a mainstream média is elkezdjen vele foglalkozni, köszönhetően a memeről elnevezet facebookoldal gerilla kampányának. Ekkor születtek meg olyan karakterek és helyszínek is, mint „drótos Karesz” vagy a tátika borozó, később a Humbák művek és Humbák föld. Eleinte viszonylag eredeti, nem lejáratot, tényleg vicces képekkel szórakozgatta az igen gyorsan növekvő táborát az oldal. Elindult a Blogstaron (ami a habony média válasza az Indexes blog.hu-ra) az atya saját blogja is, ahova eleinte csak vicces történeteket írt, egy kis társadalomkritikával fűszerezve, aztán eljutott kb. 2015-re egy olyan pontra, ahol már nyíltan egy saját médiaplatformot, egy saját véleményoldalt kezdett felépíteni. Ekkora már a részeges pap témája kiürült, és megalkotta a saját biznisz modelljét is, valamint a memeek alapanyagát sem tudta (és mai napig nem is tudja) bővíteni. A memeket elkezdte lopni, és a humor színvonala is drámaiam esett. Sokaknál ott szakadt el az a bizonyos cérna, amikor elindította a Humbák kocsmát pesten, és annak a promózására ált át addigra Magyarország 1./2. legnagyobb facebook oldala.

 

Ahol elszakadt a korábbi táborától

Sokak számára lehet ismerős a „dunk meme” kifejezés, amit legjobban úgy lehetne leírni, mint egy nagyon ironikus, meglepő, túlzó és gyakran átlagember számára beteg témákkal foglalkozó, fekete humorral operáló, viszonylag régi, de még nem lejáratott meme. (A dunk szót eredtileg a jó minőségű fűre, azaz marihuánára használatos jelző volt.) Tibi atya is ezen a téren mozgott, és a közönségének megvolt a maga kultúrája, azaz az „outsiderek” (a társadalom által el nem fogadott „furcsa” emberek, akik általában alternatív kultúrákhoz (mint pl. a nerd, vagy az otaku) tartoznak.) volt a közönség, akiknek megvan a meme kultúrájuk. Tibi atyát egy idő után már nem érdekelte az eredeti közönsége, nyitni is akart a többi csoport felé, de főleg az átlagemberhez (memer nyelven a „Normiek” -hoz). Ez a minőség drasztikus romlásával, és a gyors kiégéssel történt. Ahhoz, hogy az oldal aktív tudjon maradni, elkezdte mások memeeit „lopni” (az idéző jel nem véletlenül van ott, ezt egy picivel később ki is fejtem) és azt a sajátjaként feltüntetni, estleg csak szimplán reklámozni a kocsmáját, amit meme kultúra (igen egy kultúráról beszélünk, ami inkább egy népművészet, mint magasfokú mély filozófiai művészet) megtámadásának tartottak, teljesen jogosan.

Sokan a bravúros sikerek után, számon is kérték az oldalt és üzemeltetőit, a magatartásukkal kapcsolatba, hiszen a hasonló sikereket elért Trollfoci sem ment át a 100%-os humortalanság irányába (igaz, a biznisz modell a kocsmájukkal, a Ziccerrel, ott is megfigyelhető, és aggodalomra adhat okot). Ekkor a blog oldalukon megjelent ez a cikke, amit mindenképpen ajánlok elalvására, annak ellenére, hogy a tartalma vérlázító. Ebből idéznék pár sort, ami egy kis késéssel de lereagálok:

„Magyarországon én voltam az egyik első oldal, ami csak saját kontenttel dolgozott” 

Már meg ne bocsás, de a meme egy úgynevezett „evolution-line” -on halad, ami annyit tesz, hogy ahhoz, hogy érts egy mémet, kell valamire reflektálnia, amit elötte ismersz, valamint a memeek tovább is szoktak fejlődni, tökéletes példa erre a 2014-es „MLG” meme hullám. Ebből fakad az is, hogy bármit, amit csinálsz, és meme, nem lesz soha eredeti, pláne, ha egy magyar kulturális népbetegségre, az alkoholizmusra próbálsz építkezni.

„Magában egy (vagy két) mémből álló kép és szöveg nem képezheti senki szellemi tulajdonát. Vízjel ide vagy oda, az enyémet sem, még akkor sem, ha én találtam ki.” 

Ez igaz, de a forrásmegjelölés, esetleg a re-sharet szokták használni, és a vízjelet CSAK akkor, ha eredti termékről van szó. Tehát itt a probléma nem az, hogy nem te találtad ki, hanem a kreativitás alapú műfajt megpróbálod úgy meghódítani, hogy közben angolról lefordítod a szöveget magyarra vagy csak szimplán levágod a vízjelet és „tibiatyásítod”.

 

Amikor a munkát és a parasztságot összekevered.

A fentebb említett cikke tartalmaz még egy másik általam nehezen értelmezhető fogalmat, ez pedig a „nem tehettem róla, hogy sok like-om van” tematikájú nyílt levél az Erzsi for President nevű facebook oldalnak. Ott említette azt, hogy jobb egy kisseb közönség, mint a nagy nyilvánosság. De kérdem én, nem ez volt a célod? Nem az átlag szellemi teljesítmény alatt teljesítő emberek kifigurázásával és bevonásával lettél az, aki? Nem akartál TE híres lenni? Ha ez nem így lenne, akkor eredeti és vicces tartalom jelenne meg az oldaladon. Komoly dolgokat lehet viccesen is tálalni, amire tökéletes példa az én egyik kedvenc oldalam az Illiberal memes oldala (ahova rendszeresen szoktam én is memeket küldeni, a csoportjukon keresztül). Nem kell annyira alpárinak lenned, hogy a sz@rásról meg az egyéb testnedvekről keljen viccet csinálnod.

 

„Fizetett politikai hirdetést látnak”

Az Atya korábbi megnyilvánulásaiból könnyen lehetett következtetni, hogy az egy igenis jobboldali viccoldal, amivel önmagában nincsen semmi gond.

Azzal már inkább, hogy a blogján mindenkit, válogatás nélkül „liberál-komcsizik” meg „bal-fasisztázik”, aki estleg nem ért vele egyet, és az már egyenesen vérlázító, hogy Riposti mélységekbe repült az oldal legújabb kampány memejei.

Amikor a baloldalt csak és kizárólag egy cenzúráztató kettős mércével (nem, most nem a híroldal) élő logikátlan gonosz valami lenne. Amikor a napi migráncs-soros-brüsszel szentháromságba akar fejest ugrani, ráadásul ezt napi ~1millió aktív felhasználónak küldi ki, akkor az nem csak felelőtlen, hanem egyenesen kampánycélokat szolgál ki, amivel nem is lenne baj, ha ezt nyíltan csinálná, mint sok hasonszőrű Fideszes „meme” oldal. Márpedig, az a tény, hogy már nem csak a blogján vannak migránsokkal riogató szégyentelen M1-es hirdetések, hanem hogy a posztjaiban is elkezdte ugyan ezt a logikát követni, mind a Facebook/Instagram-on, mind pedig a blogján az félelemre adhat okot.

„Pedagógiai módszerek”; „Nevelő jelleggel”.

Avagy a gyermekek bántalmazása

 

Az Úttörő

Sajnos sokaknak a fejében egy általánosíthatónak mondható az a mentalitás, hogy „Megdöglött a lovam, dögljön a szomszédé is”. Nem tudunk túl látni a saját generációnk szenvedésein, a felmenőink, szüleink esetleges hibáján. Elvakulva éltünk, amire a rendszerváltás nem adott választ, nem mutatta meg azt a bizonyos „mást”, helyette csak megnyitotta azt, ezért az újdonság félelmétől lökte az embereket a neo-konzervatívizmussba. Ez ugyan úgy igaz a pedagógiai felfogására az országnak.

 

Adjanak egy akkora pofont, hogy lerepüljön a feje…” -Schobert Norbi

Ilyenkor bukik meg az az általánosított téveszme, hogy a pénzel egyűt ész is jár. De egy picit előre haladtam… Az emberek szemében, amikor a rendszerváltással megpróbáltunk felzárkózni (sikertelenül) tananyagban a nagy nyugathoz, sokaknak, az előbb felsorolt indokok miatt, túl éles volt a váltás.

Ekkor megjelent az a tévhit, ami a pedagógiát, és a nevelést mai napig meghatározza: a gyerek ütve jó, mert Ő csak abból ért. Ez nem csak, hogy téves, hanem igen komoly pszichés következményi is vannak az ilyen eseményeknek. Sokan elfelejtik, hogy a semmi sincsen következmények vagy előzmények nélkül. Ha az adott nebuló éppen nem tud viselkedni órán, játssza a kiskirályt, vagy ő az áldozati bárány, az idegesítő, az okoskodó, vagy bármilyen másik jelző, amivel szokták a gyerekeket illetni, azoknak mind van oka a háttérben. A kiskirály figyelemre, az okoskodó meg elismerésre vágyik. A gyerekeknek is vannak érzései, amit nem fognak kimutatni, mert az iskolára, mint egy gladiátor arénára tekintenek. Aki a leggyengébb, azt kikészítik.

Ha egy ilyen, amúgy is sérült gyereknek adunk egy pofont „fegyelmező jelleggel”, akkor annak a jövőben beláthatatlan következményei lesznek, van, akit depresszióba, van, akit meg öngyilkosságba, és megint van, akit egyéb pszichés gondokba taszít.

 

Beszélni kell, mert máshogy nem megy

Az ilyen lelkileg sérült gyerekeknek az a legjobb, ha beszélhetnek erről a problémáról, ugyanis ez egy hosszútávú gyógyulást eredményezhet, amivel a magatartás problémáinak jelentős részét ignorálni lehet. De itt több falba is ütközünk. Az első a már említett gladiátor viadal, nem bízhatnak meg egymásba, így a kortársaiknak nem tudják elmondani. A másik pedig az, hogy ezeket a gondokat nagy valószínűleg otthonról hozzák, így a szülők szintúgy ki vannak zárva a bizalmasok listájából. Egyéb szakembernek, mint egy pszichológus, nem fogja elmondani, mert Ő számára idegen az illető. Így csak a tanár maradt, de ha pont Ő fogja kiosztani azt a taslit, akkor ő tőle is elfordul, nincs kibe megbíznia. Ezért fontos, hogy a tanárnak nem is szabad fegyelmeznie, nem is kéne. A gyerekekre időt és energiát kéne fordítania, szeretettel meghallgatnia a gondjait, segítenie ott, ahol tud. A tiszteletet ki kell érdemelnie a pedagógusnak, nem kierőszakolnia.

"Pedig az órán lenne a helyed"

avagy, hogyan lettünk teljesen pesszimisták, ha a gyerekekről van szó

Ha ma a magyar közoktatásban hibákat kéne sorolni, a lista nem lenne hosszú, sőt csak egy szóból állna: MINDEN.

Ugyan ezt fogalmazták meg, diáktársaim, a Független Diákparlamentben, aminek jómagam is tagja vagyok. Ezért alakult úgy a sors, hogy január 19-én elmondjuk véleményünket, hogy diákok nélkül ne beszéljünk "diákalapú" meg "diák-teher mentesítő" oktatás politikáról. Semmit rólunk nélkülünk, ugyebár. De itt most ebben a cikkben nem azt a bizonyos katalizátort keresem, amely elindította a lavinát, nem is az "eredendő bűnt", amit oktatás címszóval végeztek az elmúlt lassan 20 évben. Itt most egy mentalitási problémáról, egy szociológiai jelenségről, a teljes közéleti apátía, beletörődésről lesz szó.

"Egy Németországban élő rokonom mondta, mikor hazajött a drága magyar földre: Itt a levegőben van a depresszió".

Sokaknak lehet ismerős, akár ez a mondat, akár egy hasonló, de a lényeget megragadja. Az embereknek először át kellet élni egy nagy böszmeséget, majd most nyolc év együttműködést. A két rendszer, bár alapjaiban különbözteti meg, a "rossz" politikai ideológiák érvényesülésének korlátozását illető tevékenységük, mindkettő alatt ment a "cenzúra extrákkal" valamint az emberek tudatos szólásszabadságának korlátozása. Nem fogok állást foglalni, hogy most akkor "Feri vagy Vitya a nagyobb g#ci". Ezt a kedves olvasóra hagynám, helyette, a kettejük közös sikerikre koncentrálok, mert van abból bőven, még ha nem is úgy, ahogy gondoljuk.

A kettejük rendszerében a még nem szavazó, vagy éppen a politikától elidegenült ember mintha nem is létezne, sőt, őket nyomorítják legjobban. Tökéletes példa erre a diákság helyzete. Ők nem szavazó állampolgárok, nem lehet velük (elvileg) kampányolni, sőt, még csak nem is adófizetők. Innentől kezdve a forrásokat nem növeljük, vagy ha igen, akkor is hangzatos számokkal, és rosszul elköltve. A gyerekeket, a diákokat, nem is veszik pont emiatt komolyan, mert nincsen döntéshozó szerepük a parlamentáris demokráciában. Ebben mind a kettő miniszterelnök és kormánya élenjáró volt, de hasonló tendenciát figyelhetünk meg az egészségügy vagy a szociális közszférában, de ott inkább az elidegenítés a módszer.

És mégis, hogyan reflektál mindez a diákság problémáira? Nem veszik őket figyelembe. Sok diáktól kaptam meg pontosan ezeket a szavakat. Nem fognak figyelembe venni, mert amennyit rákölthetnének, hogy jobb oktatást, biztonságosabb és korszerűbb épületekben tanuljunk, addig megy egy stadion, vagy autópálya. A politikusok pont ezek miatt a gyakorlat miatt hazudják magukról azt, hogy „aki lop a börtönbe, aki milliárdokat lop, az a parlamentbe megy”.

Ha azt akarjuk, hogy a döntéshozóink figyelembe is vegyék a nép akaratát, a problémák relatív gyors, és modern megoldását. Ez az az ok, amiért megszavaztuk őket, és bíztunk bennük. Mert a szavazás egy bizalom megadása, a hazugság, meg annak elvesztése.